20. fejezet

*Harry szemszöge*

Idegesen lépkedtem a kórház folyosóin, mert tudtam, hogy az én hibám, hogy ezt történt. Minek hagytam őt magára? Akkora egy hülye vagyok!

-Nővér! -Tud már mondani valamit? -támadtam le az sápadt lányt mikor kijött a műtőből.
-Egyenlőre semmi bíztatót. Ez egyik golyó eltörte 2 bordáját, a másik pedig a tüdejébe fúródott, ami bevérzést eredményezett. Sajnos sok idő volt, mire átadták őt a mentőknek és ez elég nagy baj. Egyenlőre még eltávolítottuk a tüdejéből a vért. Reméljük nem lesz egyéb gond a műtét során. -közölte tárgyilagosan.
-De még mennyi idő?
-Úgy 10-15 perc és végeznek a műtéttel.
-Köszönöm. -mosolyogtam rá, de biztos voltam benne, hogy észrevehetően erőltetett volt.Közben a többiek is feljöttek a váróból, akik épp annyira voltak idegesek, mint én.

-Harry ülj már le. Csak másokat stresszelsz. -szólt rám Drew, de megráztam a fejem, hogy nem fog menni.

Az a 15 perc várakozás legalább 15 órának tűnt, amit kint töltöttünk. mindannyian egyszerre álltunk fel, mikor kijött a főorvos.
-A műtét sikeres volt. Sikerült stabilizálnunk az állapotát, de egyenlőre altatásban tartjuk, körülbelül egy napot. Szüksége van a szerevezetének regenerálódásra, de tudniuk kell, hogy a tüdőben lévő bevérzés, akár a halálát is okozhatta volna. -egy percre belegondoltam, hogy mi lenne, ha Can nem élte volna túl a lövéseket, de gyorsan elhessegettem ezt a képet.

A többiek hazamentek, de én és Drew a kórházban maradtunk. Nem szabadott volna, de manapság pénzzel már mindent el lehet intézni, ugyebár. Can apukája még hozott be nekünk tiszta ruhát és végül ő is maradni akart, de rávettük, hogy menjen haza Can anyukájához, hogy ne legyen most egyedül. Egész éjjel egyikünk sem aludt semmit. Fáradtak voltunk, de akkor sem bírtunk volna aludni.

-Mr Styles, Mr. Parker. -szólt az orvos. -Most ébresztettük fel. Egy valaki bemehet hozzá.
-Majd csak Harry. -mondta egyből Drew. -Tudtam, hogy ő is nagyon szerette volna látni, ezért is jelentett sokat, hogy azt mondta menjek be nyugodtan én.

-Candice , kicsim, tudod ki vagyok? -ültem le mellé lassan az ágyához. Szótlanul bólogatott. Nagyon rossz volt így látni. A kezeim közé fogtam az ő apró kezét, meredten bámult a közünk fellépő kapcsolatra.
-Mi történt? -kérdezte halkan.
-Tegnap mikor bementél a banka lelőttek és meg kellett műteni, de most már minden rendben van. -simogattam meg az arcát. Mikor hirtelen próbált felülni kicsit felsikított a fájdalomtól. Tudom, hogy rosszabb volt, mint amennyire kimutatta.
-Ne maradj fekve. -pattantam fel hirtelen, hogy visszafektessem. -Eltört a bordád. Biztos az fáj ennyire.
-Harry? -fordult felém könnyes szemmel.
-Igen?
-Látszódni fog? Mármint a lövés nyoma?
-Nem tudom, de lehet, hogy igen. Nem akarlak becsapni. -amint befejeztem halkan sírni kezdett.
-Na, ne sírj, nincs semmi baj. Most már csak jobb lesz. -nyugtattam.
-De ha neked nem fog tetszeni? Ne hagyj majd el miatta. -szorította meg kicsit a kezem.
-Ne mondj ilyen butaságot. Semmiért sem hagynálak el. -puszilgattam meg a kézfejét és a tenyerébe is belecsókoltam. -Tudod, hogy nagyon szeretlek. -mosolyogtam rá kedvesen, hogy jobb kedvre derítsem.

-Mr. Styles. Most már kérem hagyja pihenni Miss Parkert. -jött be az orvos. Can nem akarta, hogy elmenjek, de megígértem neki, hogy itt leszek kint végig és, amint az orvos beenged bejövök. Csak így engedte el a kezem.